Titok

Előre eljátszottam a fejemben a találkozást. Legalább ötvenszer.

Gyakran teszem ezt különböző esetekben, megtervezem az egész jelenetet, megírom a párbeszédeket, aztán már csak arra kell várni, hogy majd a valóság kisebb-nagyobb pontossággal eljátssza, amit én elterveztem.

Más esetekben az elképzelt forgatókönyv sokkal színesebb, mozgalmasabb, érdekesebb, mint amit aztán a való világ összegányol a felesleges szüneteivel, mellébeszélésekkel és a véletlenek szükségtelen belekeverésével. De András esetében még a valóság is ihletet kap mindig és még az én túlfejlett fantáziámat is felül tudja múlni.

Legutóbb is szépen elképzeltem, ahogyan megállok az autóval és ő is leparkol egy pár méterre tőlem és amikor megérkezik, kiszállok és odasietek és a nyakába ugrom. Aztán az orromat odaszorítom a füle mögé, ahol az a kis ránc van és magamba szívom a hajsamponnak, tusfürdőnek, dohányfüstnek és a bőrének illategyvelegét, azt amilyen csak neki van és én szeretem az orromban hordozni amíg csak lehet. S aztán a számat a szájára szorítom és már csak lebegek. Lebegek, amíg lehet.

A valóság picit most is másképp alakult. Ő közvetlenül mellettem állt meg az új autóval. Én bénáztam a kézifékkel, aztán végre kikecmeregtem, addigra már ott állt közvetlenül az ajtóban, s én pontosan a karjaiba léptem. De az illata, a füle mögött a ránc, a szája íze, azt majdnem eltaláltam, de a valóság mindig sokkal jobb vele, mint amit én a fejemben valaha is el tudok képzelni.

Hálistennek, az eső követte képzeletbeli forgatókönyvemet, nem esett. Egész nap esett, de estére elállt szerencsére és tudtunk sétálni. Átölelt és ölelkezve mentünk. Ezt el sem mertem képzelni, s annyira jólesett.

A téren már álltak a karácsonyi vásár pavilonjai. Éreztem a kürtőskalács és a forralt bor illatát is még, pedig többnyire már elpakoltak. Tavaly Pozsonyban is kimentem Svetyáékkal a karácsonyi vásárba, amikor ottmaradtam hétvégére a megbeszélések után. A karácsonyi vásár olyan, mint ünneplő ruhába öltözni hétköznap. A pavilonokon karácsonyi díszek, gyönyörű fények. Angyalok repülnek felettünk. Emelkedett ünnepi hangulat, de mellette ott a forralt bor, kacagás, lángos és sült kolbász illata. S a kettő így együtt, varázslatos. Bár a két Tátra tea azt hiszem kicsit talán sok volt.

Most lejátszom a fejemben egy forgatókönyvet, ahol ketten sétálunk a karácsonyi vásáron Andrással. Bécs, Budapest, Pozsony, Berlin, mindegy hol. Forralt bort iszunk, sült kolbászt eszünk, béna sapkákat próbálunk fel és csak röhögünk és röhögünk. Valamikor a jövőben talán ez is megvalósul, s megbocsájtom a valóságnak, ha itt-ott átír egy-két részletet. A jövő mindig úton van, de most még egyelőre titok. Titok minden. De nem olyan titok, amiről csak azt mondja az ember, hogy "titok", de egy cinkos mosoly kíséretében boldog-boldogtalannak a fülébe súgja. Ez egy igazi titok, amit mindentől és mindenkitől védenem kell, mert olyan törékeny, akár az üveg - egyetlen megjegyzés, kérdés, néha még egy szemöldökfelvonás is elég ahhoz, hogy ripityára törjön, és a szilánkok megsebezzenek.

Előbb-utóbb mindig vissza kell ülnünk az autóba, még egy kis beszélgetés, egy utolsó csók és indulni kell. De addig még maradt pár perc. Néha eszembe jut, mennyire félek a csöndtől, ha ott van velem. A csönd nekem az, amikor nem lehetek vele. Nem keveredhet össze a csönd és a vele-lét. Ülök mellette ilyenkor és nézem. Szeretem nézni, mert szép. S azt is szeretem nézni, ahogyan szép. Amikor beszél, mosolyog, megmozdul az arca, a szája és a szeme. S ez lenyűgöz.

Megint szuper voltál valóság, sokkal jobban sikerült a találkozás, mint amit elképzelni tudtam. Nagy vagy! Köszönöm!