Amitiel

Amitiel

Magasra emelkednek most a tétek,
Valahol belül pislákolnak a fények,
ostorral csapkod a vad világ,
hiába olvasol el egy szonátát.
Harsognak az élen menők,
a magukat nagydobra verők,
az önmaguktól rettegők.
Hátul meghúzódik a csend,
darabokra hullt a rend.
Szent szavak méltatlanul,
hazug szájból korlátlanul,
ömlenek, mint esőcseppek
az égből, ha vihar ered.
Napot csalnak, szivárványt
feszítenek az égre. Mivégre?
A lélek erőtlenül rogy a földre.
Harcos emelkedik, telve hittel,
kard nélkül küzdő Amitiel,
igazság angyala,
Harcol, de órái megszámlálva.
Elbukott már az ősi elv, az ősi rend.
A világ már nem szent.
Sártenger a rétek helyett.
Az ember hova menekülhet?