A mozgólépcső

A fenébe, a harmadik fok a bal oldalon megint nyikorog. Három forduló óta érzem. Biztos az a pusztulat nagy darab fazon miatt van, aki rám ugrott a százötven kilójával. Emlékszem még a beszerelésem utáni első pár hónapban jöttek az ilyen ugrálósok. Hát az mondjuk már igen régen volt. Az újságban is benne voltunk. A hetvenes évek elején avatták fel az egri Centrum áruházat, s benne engem, mint legfőbb látványosságot. A tanácselnök vágta át a nemzeti színű szalagot s aztán ő volt az első, aki rám lépett. Majd jöttek az ugrálósok. Nem tudta a drága jó nép, hogy kéne rendesen használni. Pedig a rálépés az bizony egy szertartás. Jobb láb jó ritmusban emel, aztán lassan a bal utána húz. Kivéve, ha ballábas vagy, mert akkor fordítva. Aki meg még nem tudta a szertartást, az ugrott. Karácsony volt amúgy, tódultak mindenhonnan. Na ja, Karácsony. Már csak pár hét és itt lesz. Miss Karácsonyfa már itt álldogál egy hete mellettem. Azért Miss, mert ultrán míz egy nőszemély. Köszöntem neki rögtön amikor ideállították, de szart a fejemre. Én meg nem vagyok amúgy egy sértődős fajta, azóta is köszönök becsülettel minden reggel és próbálok vele szóba elegyedni. Most is mondom neki ezt a kis nyikorgást ott alul, de erre se mond semmit. Lehet, hogy amúgy süket. Tényleg a fenyőfák egyáltalán hallanak? Na, mindegy, én már lassan ötven felé vagyok, mit számít már nekem, hogy süketek-e a karácsonyfák vagy nem. Az a fontos, hogy én még jól látok és hallok és - attól a kis nyomorult nyikorgástól eltekintve - fájintosan megyek itt körbe-körbe, viszem szépen felfelé a környék népét legnagyobb megelégedettségükre és az én szórakozásomra. Mert itt rajtam aztán történik mindenféle, nem gondolnád mi minden. Múlt héten is jött Borcsa néni, szépen rám lép, ahogy kell, megy felfelé, aztán már majdnem a tetején akkora galambot engedett el váratlanul, hogy a mögötte álló két csinos kis diáklány majdnem leszédült rólam. Pedig Borcsa néni is Borika volt még, amikor először felrakta pompázatos lábait rám az első körön. Ötven év, az bizony ötven év. Borcsa néni, vagyis hát akkor még Borika rakosgatta aztán a lábát mindenfelé meg szétfelé, ahogy a népek pletykálták. Szédítette a tanácselnök fiát is, hallottam, amikor a fülébe duruzsolta, hogy az emeleten milyen finom parfümöket árulnak. Aztán két nap múlva már azzal a jóképű vízilabdázóval kacarászott, amikor az a fenekét fogdosta felfelé menet. Amikor meg már elfogytak itt Egerben a jelöltek, akkor elindult világot látni. Hát odáig én már nem láttam el, de azt hallottam ettől-attól, hogy Virág Bori már Amerikába ment. Aztán egyszer csak visszajött a Bori, de már akkor egy gyerek is ott volt a karján. A gyerek apja meg sehol, azt sutyorogták, valami nős pasi lehetett ott Amerikában. Bori meg most már itthon maradt, de összeszedhetett kinn valami nyavalyát, mert egyik kórházból ki, a másikba be. Azért jó szívós az öreglány, mert még mostanában is itt topog rajtam, nem úgy néz ki, mint aki el akarna köszönni erről a világról és a szatyrában is mindig zörög az üveg. Jaj, már én is pletykálok itt mindenféléről. Egyre jobban nyikorgok. Jöhetne már a Tóni. Tóni, jó gyerek, fél lábára biccent, de a keze ügyes, ő szokta elvégezni a rendszeres masszázst - akarom mondani olajozást - rajtam. Ma meg még nem is láttam. Remélem, hogy nem aljasodott le tegnap este. Gyakran le szokta inni magát, de hát mit tegyen szegény. Jó ember, csak az a gyalázatos felesége nem hagyja élni.

Óh, ne bassz, megálltam.