A lány, aki nem félt a villámoktól

Zelma, amióta az eszét tudja félénk volt. Nem félős volt, hanem félénk, mert az nem ugyanaz. Azoktól a dolgoktól, amelyektől a kisgyerekek általában félnek, Zelma nem félt. Nem riasztotta a sötét, a vihar, a mennydörgés és a villámlás sem. Csodálta is minden gyerek, amikor éjszaka, a sötétben, szakadó esőben, villámlások közepette elindult megkeresni Zorrót, az Aranycsákány üdülő gondnokának elveszett macskáját.

Zelma alig múlt nyolcéves akkor, a második osztályt fejezte be éppen és nyáron az Aranycsákány üdülőben nyaraltak. Az üdülő az egercsehi bánya tulajdona volt, innen a fura neve. Egercsehi bányászfalu, ma már nem, de akkor még működő szénbányával. Az üdülőt kölcsönadták a környékbeli iskoláknak hetekre, mert nem volt annyi bányász a faluban, de még a környékén sem, hogy egész nyárra foglalt legyen. Az üdülő Fonyódligeten volt, aprócska házacska, emeletes ágyakon aludtak, nyolcan egy szobában, tizenkét négyzetméteren. Alig volt levegő, ha meg ablakot nyitottak, akkor a szúnyogok csípték őket agyon, mert szakadt volt a szúnyogháló. Aludni amúgy sem lehetett nagyon, mert közvetlenül a vasúti sínek mellett volt az épület, ha az ember leült volna reggel a kispadra az étkező elé és csak ott ült volna egész nap, akkor mindenkit láthatott volna, aki vonattal a déli parton utazott. Olyan közel ment a vonat, hogy azt is megláthatta volna az ember, hogy milyen szendvicset rág a kövér kislány az ablaknál, vagy, hogy milyen tetkót varratott magára a nyaralás alkalmából a hirtelen rockerré lett tizenhét éves kamasz. De mindez semmit sem számított, csak a Balaton, a napsütés, a lángos, a kerekes kocsi és a felharsanó "fagylaltot tessék, ájszbitte". Hevesi gyerekeknek nem sok víz adatott a megyében, a Szalajka-patakban van egy kevés, de az is olyan gyorsan fut le a hegyről, hogy alig tudták utolérni. Egertől nagyon messze van a Balaton, mire odaértek a vasúton, már annyira kiéheztek a vízre, a partot beborító napolaj és sült hekk illatára, hogy azt sem bánták volna, ha a sínek mellett, a szabad ég alatt alszanak. Kivéve, ha vihar van.

Aznap, a macskamentés napján, öt körül már sötétedett a túlsó parton Badacsony felett az ég, aztán a Balaton vize zöldre, az ég meg sötétkékre változott. A szél kergetni kezdte a hullámokat, azok meg fehér fodrot vetettek nagy izgalmukban. Olyan gyönyörű volt, hogy Zelma megbabonázva állt a parton, száját eltátva és csak nézte a vizet, az eget. A többiek nem élvezték ennyire, riadtan kapkodták össze a cuccaikat, a szél mindig elvitt valamit, azután szaladgáltak, mint a csirkék, össze-vissza. Beus néni kitartóan próbálta összeterelgetni a csapatot, izzadt, folyt róla a verejték mindenhol. Dühös volt, mert Katóka a másik tanár, akinek a gyerekekre kellett volna vigyázni, megint eltűnt valami nagydarab, szőke, német fickóval, akinek olyan vörös volt a bőre, mint a főtt ráknak és egész nap sört vedelt.

- Zelma, a jó ég áldjon meg, gyerekem, gyere már el a vízparttól - kiabálta át a szelet Beus néni - a végén még beléd csap a villám! De akkor agyonütlek, az biztos!

Zelma viccesnek találta, hogy miután agyoncsapja a villám még Beus néni is agyonüti, de engedelmesen felkapta a szandálját, a margarétás törülközőjét és szaladt a többiek után.

A vihar egész este kitartott. Vacsorára megették a virslit, aztán csak ültek az ágyakon, kinn meg ömlött az eső.

Aztán kilenckor bekopogtatott Lali úr, az üdülő gondnoka. Kérdezte, látták-e Zorrót, mert a macska kiszökött valahogy Lali úr lakosztályából még délután, aztán eltűnt, azóta se látta, s most már aggódik igazán. Zelma arra gondolt, hogy ebbe a szobába még egy hangya se férne már be, nem még egy macska, de engedelmesen benéztek az ágy alá, a szekrénybe, hátha. Zorró nem volt sehol. Sem náluk, sem a többi szobában. Fél tízkor aztán elkezdődött a jajveszékelés, hogy biztos agyonütötte a villám szegény Zorrót vagy beleesett egy kútba, elütötte a vonat vagy valami még rosszabb. Lali úr már a szemét törölgette, s egyre rosszabb lett a helyzet, mert elfogyasztott közben egy üveg muskotályost is bánatoldóként. Amitől a bánat nem múlt el, de az - egyébként eléggé szótlan - öreg gondnok nyelve igencsak megoldódott, hosszan mesélt Zorró felmenőiről és hogy ki milyen módon pusztult el. Aludni senki nem tudott, ahhoz túl hangos volt Lali úr és a vihar. Az izgalmaktól, a párától sűrű lett a levegő a szobákban. Zelma egyre rosszabbul viselte a feszültséget. Felkapta pizsamája fölé a mackónadrágját és a kapucnis felsőt, aztán szépen kiszaladt a hátsó kapun és futott végig a járdán, közben Zorrót szólongatta.

A kutyák bezzeg előjönnek, ha a nevükön szólítják őket - gondolta - de érti egyáltalán a macska, hogy neki neve van? Szaladt tovább, a villámok fényénél nézte a fákat, hátha valamelyikre kapaszkodott fel ez a buta állat s most nem tud lejönni. Sehol semmi. Már éppen vissza akart fordulni, mert csuromvizes volt, amikor meghallotta a nyávogást. A buszmegálló mellől jött, ahová a lomokat dobálták ki. Közelebb ment és meglátta a kis fekete cicát. Beszorult. Oda akart elbújni biztos a vihar elől, a szél meg rádöntött egy nagy faládát.

Zorrónak, hála a Jóistennek, az ijedtségen kívül semmi baja nem volt. A macskáknak amúgy is kilenc élete van, ki tudja hányadikat lőtte el a kis fekete cica most a viharban. Zelma kiszedte a láda alól és hazaszaladt vele. Mindenki csodálkozott rajta, hogy ő, aki két szót sem mer szólni senkihez és fagyit sem mer kérni és repetát sem a szakácsnénitől, elment macskát menteni, éjszaka, a viharban. Másnaptól aztán még a negyedikes nagylányok is, akik ősztől már felső tagozatosak lesznek, barátkozni akartak vele, elhívták labdázni és kifestették a körmeit. Zelma meg is bánta gyorsan a hőstettét, nemigen akart ő ilyen népszerűséget.

Mert Zelma félénk volt. Nem félt a vihartól, sötéttől, nem félt a mumustól vagy a rongyszedő cigánytól, aki elviszi a rossz gyerekeket. Miért is félt volna, ő jó gyerek volt. Néha túlságosan is jó. Amitől félt, azok az emberek voltak. Nem mindenkitől. Anyától, Apától, Magda mamától, Béla papától és Tatától egyáltalán nem. De még a családban is volt, akitől tartott. Lizától például, az unokanővérétől, aki kigúnyolta, mert szerinte egy könyvmoly szobacica és strandpapuccsal jól elverte a lábát, mert nem adta át a rettentő fontos üzenetét Erzsinek, a barátnőjének.

- Egy holdkóros vagy, Zelma - szidta le Liza mindig, ha ilyen történt - képtelen vagy bármit megjegyezni, csak a hülyeségeiden gondolkodsz állandóan.

Jurgu papától is félt, mert a papának végtelen rendszabályai és törvényei voltak az elegáns viselkedést illetően, amelyeket Zelma, bármilyen jókislány is próbált lenni, naponta többször is megszegett. A papa csúnyán összeráncolta ilyenkor a szemöldökét, Zelma pedig elbúsult nagyon, hogy ő sohasem lesz akkor normális ember, csak egy ilyen kelekótya.

Aranka tanítónénitől is félt, mert sokszor furcsán viselkedett vele. Kérdezte valamiről, ő meg örült, hogy válaszolhat és mondta-mondta, amit csak tudott, mindent, amit elolvasott. A tanítónéni pedig leállította és azt mondta, ez nem volt a könyvben, ez már nem kell.

Zelma félt az osztálytársaitól is. Pedig azok kedvesek voltak vele általában, csak akkor nem, amikor kiderült, hogy megint az ő dolgozata, fogalmazása, rajza lett a legjobb. Ilyenkor csúfolták és strébernek nevezték.

A középiskolában lassan átalakult ez a félénkség, inkább óvatos volt, még mindig erősen tartott a többiektől és ez a tartózkodás kitartott az egyetemen és még mostanság is.

A matek példákat könnyű volt megoldani, verselemzést kirázta a kisujjából, tételbizonyítás vagy egy új folyamat kidolgozása sima ügy, de az emberek viselkedése körül csak tanácstalanul topog. A sors iróniája, hogy félénksége ellenére akkora benne a kíváncsiság, a szenvedély és a forradalmiság, hogy ettől aztán mindig olyan helyzetbe kerül, ahol végkimerülésig szoronghat. Azért büszke magára, mert sokat fejlődött. Már mer fagyit kérni, idegenekre rámosolyogni és főleg hangosan nevetni. Bárhol, bármikor, bárkivel. Saját magán a legjobban. A félénkségén.