A lány, aki a patakban futott

2020.02.09

Messzi-messzi földön élt egyszer egy lány, Airám volt a neve. Airám Bársonyzátony ország királyának a lánya volt. Kicsi, de csodaszép országuk volt, igazságos és bölcs királlyal és szorgos, dolgos, boldog néppel. Sűrű erdővel és zöldellő legelőkkel borított magas hegyek vették körbe a földjüket, ami megvédte őket. Nyugalomban és békében éltek sok-sok év óta. Megünnepelték az aratást, a gyümölcsszedést, hálát adtak a téli hótakaróért és a tavasz jöttéért. Ilyenkor énekeltek és táncoltak, nevettek és örültek.

Egy napon azonban szinte egy pillanat alatt minden megváltozott. Hírnök érkezett rohanvást, csapzott lován és jelentette a királynak, hogy a hegyeken túlról pogány harcosok törtek be az országba.

- Felgyújtják a falukat, halomra ölik a népet, pusztulás és vér marad utánuk amerre járnak, kegyelmes királyom - jelentette a lovas.

A király hívatta hadvezérét és serege a pogányok ellen indult. De rossz hírek jöttek a csatamezőkről, a királyi sereg nem tudta megállítani a rablóhadat. Egyre közelebb és közelebb értek a kastélyhoz. Ekkor a király hívatta a testőrségét és kérte őket, hogy menekítsék ki lányát, Airámot, az országból és vigyék biztonságos helyre egy baráti országba. Airám nem akart menni, otthagyni idős szüleit. Harcos lány volt, kardot, lándzsát jól forgatott, úgy ülte meg a lovat, hogy egy férfiember is megirigyelte volna. Könyörgött édesapjának, hogy ne küldje el, de a bölcs király megmagyarázta lányának, hogy valakinek életben kell maradnia a királyi családból és majdan visszatérni, mint a trón jogos örököse. Airám megértette, hogy a népéért kell menekülnie és elindult a testőrökkel.

Sok-sok napon és éjszakán át lovagoltak, vadállatok támadták meg őket, rablók ütöttek rajtuk. Végül a sok-sok harc után az utolsó katona fáradt lova megcsúszott a hegyi úton és a szakadékba zuhant.

Airám egyedül maradt és fáradtan, éhesen lovagolt tovább. Már elveszítette minden reményét, hogy élő emberrel találkozik, amikor egy falut látott meg a távolban. Ahogyan közeledett, látta, hogy szép kis falu, gondozott, gazdag szántóföldek és dús mezők veszik körbe. A falubelieket is látta, ahogyan a földeken, mezőkön dolgoznak. Pár ember volt a faluban is, a kertjükben dolgoztak, de a legtöbbjük fel sem nézett, ahogyan Airám a templom felé lovagolt. Aki odapillantott, az sem mosolygott rá, nem szólították meg. A királylány végül odament az egyik takaros kis házhoz, amelynek a kertjében egy asszony kapálgatott. Köszöntötte illedelmesen, elmondta, hogy a hazáját leromboló háború elől menekült és kérte, hogy adna neki egy kis vizet, éhes, szomjas. Az asszony meglepődve kapta fel a fejét, furcsállva nézett a lányra, de aztán letette a kapáját és intett a lánynak, hogy menjen be a házba. Egy szót sem szólt, arcizma sem rezzent, csak letett egy karéj kenyeret Airám elé és egy csésze forró levest. Egy ideig nézte az elcsigázott lányt, aztán a kemence mellett készített neki fekhelyet.

- Feküdj le ide, pihend ki magad - mondta szenvtelenül - holnap kimehetsz a mezőre dolgozni a többiekkel.

"Hálistennek" - gondolta Airám - legalább nem süketnéma. Még volt ereje elmondani egy imát, de aztán mély álomba zuhant.

Reggel aztán elindult a mezőre és beállt a többiek mellé dolgozni. Senki sem szólt hozzá, nem is néztek rá. Messzebb egy barna hajú fiú egy pillanatra rénézett és meglepettnek tűnt egy kicsit, de aztán ő is visszatért a munkájához. Egész nap nem szóltak egy szót sem. Délben ettek, meleg levest ittak hozzá, aztán visszatértek a munkához. Airám nagyon furcsálta ezeket az embereket, s az volt a legfurcsább, hogy amikor szólt, hogy ő inkább vizet kérne, olyan megrettenve néztek rá, mintha valami szörnyű démonná vált volna.

Este, amikor hazatért, a kemence mellett ülve várta, hogy az asszony hazatérjen.

- Jó estét. Még be sem mutatkoztam. Engem Airámnak hívnak, neked mi a neved? - köszöntette az asszonyt.

- Róza vagyok.

Airám úgy érezte, most talán kérdezhetne pár dolgot, hogy miért ilyen hallgatagok, miért nem mosolyognak, mi bajuk van a vízzel, de Róza csak annyit mondott, hogy nem tud ezekről mit mondani, nem is érti miért kérdezi ezeket Airám. Élnek, dolgoznak, jó nekik így, miért kellene örömködni, a természetes víz pedig halálos dolog. Megfőzve lehet csak elfogyasztani és még fürödni is csak olyanban szabad, amit felforralnak a tűzön. A lány csak hallgatta, s nem értette, de nem akart ellenkezni. Az asszony befogadta, nem akart hálátlan lenni.

Ezután minden nap kiment a mezőre dolgozni. Megpróbált annak a fiúnak a közelébe kerülni, aki az első napon ránézett. Egymás mellett dolgoztak és Airám beszélt hozzá, mesélt neki az országáról, a népéről, az ünnepekről. A fiú eleinte hallgatott, de aztán válaszolgatni kezdett és egy nap rámosolygott Airámra. Este együtt mentek haza és Airám megsimogatta az arcát, a fiú nagyon meglepődött, de úgy látszott rajta, hogy jólesik neki. Airám minden nap egy picikét közelebb merészkedett és egyik este átölte a fiút.

Másnap, amikor megérkezett a mezőre, az emberek abbahagyták a munkát és körbevették.

- Láttunk titeket tegnap este, láttuk mit tettél - mondta vádlón az egyik idősebb férfi - mit akarsz itt? Miért jöttél? Veszélyes vagy!

- Veszélyes? - csattant fel a királylány - Én?

- Igen - válaszolta egy asszony - vizet akarsz inni és beleszerettél ebbe a fiúba.

- Mi a fene van veletek? - kérdezte döbbenten Airám - Miért lenne baj szeretni valakit? Miért lenne baj vizet inni? Örülni, nevetni?

Odafutott a fiúhoz, de az elhúzódott tőle.

- Mióta felejtettetek el élni? - kérdezte szomorúan Airám.

Az emberek dühösek lettek és kezdtek ellenségesek lenni.

- Jobb, ha elmész, mielőtt bajod esik - mondta az idős férfi.

Airám értetlenül állt, segélykérően a fiúra nézett, de az nem nézett vissza rá. A lány zokogni kezdett, mire az emberek visszahőköltek és iszonyat volt a szemükben. Airám elfordult hát és elindult. Elkötötte a lovát és elindult a hegyek irányába.

A falu melletti hegyek útjai veszélyesek voltak, Airám leszállt lováról és gyalog vezette tovább. Az egyik fordulóban nem figyelt és elesett. Egy nagy kőre zuhant és a bokája vérezni kezdett. A fájdalomtól eltorzult az arca és sírni kezdett. Hirtelen surrogó hangot hallott maga mögül és amikor hátranézett egy boszorkányt látott meg.

- Te sírsz? - rikácsolta a banya - Az meg hogy lehet? Nem a faluból jössz?

Airám nemet intett a fejével. A banya felajánlotta, hogy lemoshatja a lábát a barlangjában. A lány nem bízott a boszorkányban, de nem volt más választása. Bízott magában és hogy elbír egy vénasszonnyal. A barlangba érve azonnal kiderült, hogy jók voltak a megérzései. A banya azonnal rátámadt és a lelkét követelte.

- A lelkemet? - döbbent meg Airám - Mit akarsz te a lelkemmel?

- Amit a többivel - rikoltotta a vénasszony - nézd csak, itt vannak mind. Gyűjtöm, mert ameddig itt vannak, addig nem halok meg. Az egész falu lelke az enyém. Visszakaphatnák, ha belemerészkednének a falu melletti patakba, vagy könnyezni mernének, de olyan ostobák, hogy elhitték nekem, hogy a víz halálos. Na, gyere csak Te is, add ide szépen a lelkecskédet.

Airám azonban harcos volt és megtámadta a banyát. Kemény harc volt, de Airám erejét megsokszorozta a harag és a düh. Végül sikerült legyőznie a boszorkányt. Erős kötelekkel megkötözte, a lova hátára tette és visszament a faluba.

A falu népe Airám köré gyűlt, ő pedig elmondta nekik, hogy mit kell tenniük, hogy újra élni tudjanak, hogy visszakapják a lelküket. A falubeliek azonban gyanakodva csóválták a fejüket. A boszorkány is kiabált, hogy a lány hazudik, így akarja elpusztítani mindannyiukat, hogy a vízbe küldi őket.

A falu egyre ellenségesebb lett és Airám ellen indultak, hogy megöljék.

Utoljára még odaszaladt a fiúhoz és térdre esve könyörgött, hogy higgyen neki, legalább ő próbálja meg visszaszerezni a lelkét, de a fiú csak hátrált tőle.

S akkor Airám futni kezdett. Mezítláb rohant a patak felé és hangosan kiáltott.

- Gyertek velem, itt találjátok meg az életetek!

Az emberek megdöbbenve nézték, ahogyan belefut a patakba és szalad, szalad, körülötte magasra csapott a víz, a lábán sebet ejtettek a kövek. Futott, amíg bírt, majd sírva rogyott le a partra. Térdét átölelve sírt. Aztán hallotta patak felől a futó lábak zaját. S látta, hogy a falu népe rohan utána a patakban. Legelől a fiú. S amikor odaért, Airám látta, hogy bár könnyes a szeme, de nevetve öleli át őt.