A költözés

A manó az ablakfélfában lakott. A harmadik emeleten a saroktól számítva a második ablakban. Ő maga választott ezt a helyet. Az ablak remek hely. Ha nincs becsukva a spaletta, lehet kifelé nézelődni. A legjobb, ha az ablak is nyitva van, akkor lehet a párkányon ülni, lábat lógatni és nézni, hogyan nyüzsög kinn a világ. A telefonzsinórt is itt vezették el, pont a spaletta mellett. A manó tudta, hogy veszélyes, de néha lemászott a telefonzsinóron, le egészen az utcáig. Hajnalban, amikor alig jártak az utcán ő is sétálgatott, ilyenkor nem kellett félnie, hogy bántódása esik.

Régen még a lakásban is érdekes dolgok történtek. Itt laktak a gyerekek is, aztán az unokák is gyakran jöttek, hosszú hetekre. A manó szeretett velük játszani. Megtréfálta őket, elcsent apróságokat, eldugta a játékaikat, összecserélte a zoknijaikat. A gyerekek persze nem tudták mi történhet, a manó pedig a függöny mögött kuncogott bosszús és tanácstalan arcukon.

Aztán megnőttek, egyre ritkábban jöttek, akkor is csak rövid órácskára és egyáltalán nem játszottak. Komoly arccal ültek a fotelben, pénzről, munkáról, betegségekről, politikáról, gazdaságról beszéltek. Rettenetesen unalmas volt. Az öreg hölgy is unta, mindig elbóbiskolt a karosszékben ülve. Pedig nagyon várta őket, rétest, süteményt sütött. Nagyon örült, ha jöttek, s bár alig ettek, mindig becsomagolta a maradékot nekik.

A manó is becsomagolt már. Egy hete, hogy az öreg hölgy örökre elaludt. Mostanra teljesen kiürült a lakás. Elvitték a bútorokat, a falról az öreg órát. A függönyt is. Nincs hová bújjon, bár nincs is ki elől. Új lakók jönnek majd, de a manónak mennie kell. Csak a tündéreknek lehet saját házimanójuk, aki segíti őket. Az öreg, ősz hajú tündér most elment, a manónak pedig be kell költözni új helyére.

Kora hajnalban jön érte a galamb, hogy elvigye. Már összecsomagolt, a párkányon ült, mellette batyuja, és várt. Türelmetlen volt és kíváncsi. Azt a hírt hallotta az aprónéptől, hogy új gazdája fiatal tündér, a harmincas évei közepén, s eddig még nem volt házimanója. Sajnos a manók is egyre kevesebben vannak, nem jut mindenkinek azonnal. A manó aggódott is. Vajon milyen lesz a tündér. Vannak ám egészen mogorva tündérek is. Az ő új gazdájának pedig még nem is volt manója! Nem könnyű!

A galamb végre megjött.

- Bocsánat! Ez a szörnyű eső! Egész nap, egész éjjel esik! Teljesen elnehezültek a tollaim! - panaszkodott.

- Már azt hittem sosem jössz! - dörmögte a manó - Messzire megyünk? Sokáig tart az út?

- A nagyvárosba! S nem hosszú az út, talán egy órácska!

- Egy óra! - a manó sóhajtott - Az rettenetesen hosszú.

Elaludt útközben a galamb hátán, arra ébredt, hogy majdnem lepottyant a batyuja. Már közel voltak, alig pár perc és leszálltak.

- Nagyon csinos kis ház! - sürgölődött a galamb a terasz korlátján - Mennem kell! Sok szerencsét!

A manó integetett neki, ahogy elrepült, aztán körülnézett. A teraszon rengeteg muskátli virágzott, s dús zöld volt a kert. Éppen most kelt fel a nap, a lila virágokon csillogtak még a hajnali pára cseppjei a fényben.

- Tényleg jó kis hely! - mormogott elégedetten a manó.

Fáradtan az utazástól leült a párkányra. Fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesen elférjen, s sikerült levernie az asztali mécsest.

Kinyílt a teraszajtó. A tündér lépett ki rajta, belemosolygott a napfénybe és álmos szemmel körülnézett.

- Mi történt, anya? - kérdezte bentről egy hang.

- Semmi baj Kicsim, csak egy manó garázdálkodik a muskátlik között! - s rákacsintott a manóra.

- Jól utaztál? - kérdezte a manót és rámosolygott - Vártalak! Örülök, hogy végre itt vagy, szükségem van Rád!

A manó bicentett.

- Hm, aranyhajú tündér! - gondolta - S igazán nagyon kedves!

Megkönnyebbülve fészkelte be magát a muskátlis cserepek közé, batyuját a feje alá gyűrve.

- Rendben, csak kipihenem magam! Tudod, igazán elfáradtam. Hosszú volt az út! - s már aludt is.

A tündér odament, s elsimított homlokából egy kódorgó hajtincset.